Szabadka mai városképe mindössze húsz év alatt formálódott meg a 19. század végén, de már az új évszázad elején fölépült jellegzetes szecessziós épületek tették igazán különlegessé. A város arculatában addig a történelmi stílusok voltak meghatározók. A korabeli európai művészetben, tudományban és életvitelben végbement változások Budapesten át Szabadkát is elérték. Az akkor fölvirágzását élő város óriási lendületet vett építkezéseivel, az utcák burkolatot kaptak, fasorok és parkok létesültek. Jóllehet a település magva már megformálódott, amelyben a historikus stílusok építőművészete dominált, az új szellemiséget képviselő épületek kellő visszafogottsággal illeszkedtek a városképbe, szerepkörük, rendeltetésük révén lassan uralni is kezdték azt. Ennek okán érdemelte ki Szabadka a szecesszió városa nevet.

A századfordulós változások gyorsan átformálták Szabadka városépítészetét, amelyben a szecessziós áramlatoknak két irányzata is megjelent. Leovics Simon lakópalotájával indult meg az új irányzatok térfoglalása. A század kezdetén jelentkeztek a Lechnert követő budapesti építészek: Komor Marcell (1868–1944), Jakab Dezső (1864–1932), Vágó József (1877–1947) és Vágó László (1875–1933), az építész testvérek. Hozzájuk csatlakoztak a helybeliek, Macskovics Titusz (1851–1919), Salga Mátyás és mások. A magyar, nemzeti jellegű szecesszió számára előnyös helyzetet jelentett, hogy a város magvában fontos pontokon létesültek az új középületek. Bár már Lechner Ödön korai jelentkezésével otthonra talált Szabadkán az új stílus, igazán szembetűnő formában csak követői és tanítványai, Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti építőművészek Szabadkára érkezésével jelent meg. Ezek az épületek ezen időszak szimbólumaivá váltak: a zsinagóga (1902), a látványos ünnepséggel fölavatott Városháza (1912), és az igazi különlegesség, a palicsi fürdő épületegyüttese. Raichl J. Ferenc csak néhány épülettel tette gazdagabbá Szabadkát, ám magánpalotája az alkotóját Európa legjelentősebb szecessziós építőművészeinek sorába emelte.

Nem váratott sokáig magára a szembetűnő eredmény, a szecesszió virágkorában sorra épültek meg az új stílus jegyeit hordozó épületek. A helybeli építőművészeket elsősorban Bécs ihlette meg, a geometriai és növényi motívumokat alkalmazták inkább, de kedvelték a derűs, álmodozó, kibontott hajú nőalakokat, ezek aztán a szabadkai tervezők gyakori motívumaivá lesznek. Az átalakulás később következett el, a szecesszió új irányzata Dömötör Miksa palotájának (1906) fölépítése után, a budapesti Vágó-testvérek hatására kezdett teret nyerni. Ők hatással voltak a szabadkai tervezőkre, elsősorban Salgára és Macskovicsra. Közvetítő szerepet töltöttek be a bécsi Otto Wagner képviselte díszítő eljárások meghonosításában.

A szecesszió magyar változata a homlokzatok megformálásában új esztétikai értékeket, anyagokat, és színhasználatot eredményez, szerkezeti újításaival pedig az épületek lényegét határozza meg. A neostílusok szigorú és agyonismételt homlokzati formáit a magyar népművészet stilizált motívumai váltják föl. A pávatoll, a szív, a levél és a tulipán nemzeti szimbólumként fonódik össze. Habarcsba öntve fut végig a homlokzatokon, de megjelenik Zsolnay-kerámiából és terrakottából formálva is, leggyakrabban pedig kovácsoltvas remekekben. E motívumok beáramlanak az épületek belsejébe, amelyekben az ügyes kezű mesteremberek munkája nyomán játékos, finom vonalakká, tetszetős mintázattá szelídülnek a falakon. E díszítményekre a lépcsőházakban bukkanunk, a folyosókon kerámiából készült, élénk színű és mintájú növényi részletekkel jelennek meg, az ólomüveg ablakokban pedig ragyogó színekben pompáznak. Az épületek egészét egybeforrasztó részleteknek, és a kovácsoltvasból, sárgarézből, vörösrézből készült tartozékoknak, díszítő fonatoknak ezzel még nincs vége: folytatódnak a lakószobákban, a bútorokon, lámpákon és a dísztárgyakon. Az ipar, a kisipar, az építészet és a művészet társult a szecesszióban megtestesülő oszthatatlan egész megformálásában. Az új szellemiség azonban még itt sem állt meg, sokak világlátását is formálta.